a tegnap esti zabálásom tükrében roppant büszke vagyok, hogy nem hánytam össze magam futás közben. sőt, (túl)teljesítettem a kitűzött etapot, ami azért is nagy szó, mert a büdös életben nem gondoltam volna, hogy én 8km-t valaha egyben lenyomok.
nem sok minden hátráltatta a mai edzést: négyszer volt zápor; a köztes időben tűzött a nap; néha orkán szembeszél fújt; babakocsisokkal volt tele a csatornapart, ahol nem mindig tudod eldönteni, hogy a kocsi alatt gyorsabb átkúszni, vagy a nagyin átugrani; és vasárnap lévén átlag 300 méterenként csapott arcon a rántotthússzag. yeah baby yeahhhhh
alapvetően utálok futni. mármint úgy önmagában. 19 éves koromig a sport volt az életem (meg a Sportkórház, de az megér minimum egy külön posztot), de sosem tudták velem a szimpla 'fusssáááá' tevékenységet megszerettetni. ha adtak egy labdát, na onnantól más volt a szitu, azzal elfutkároztam én a világ végére is, órákig meccseltünk edzéseken. szóval nekem minden alkalom, mikor futócipőt húzok, egy kínszenvedésnek induló tevékenység. aztán persze elszórakoztatom magam útközben és legtöbbször nincsenek 'úristen most már nem bírom tovább' holtpontok, a végére pedig kifejezetten eufórikus állapotba kerülök egy-egy táv megtételét követően, de sosem lesz a szívem csücske ez a mozgásforma. szerintem. aztánkitudja.
